Vannak emberek, akik nem nagy szavakkal tanítanak, hanem azzal, ahogyan élnek. Horváth Krisztina pontosan ilyen ember. Kerekesszékben él, tizenkét műtéten van túl, támogatott lakhatásban mindennapi segítségre szorul, mégis 2 diplomát is szerzett, rendíthetetlenül optimista, folyamatosan mosolyra áll a szája, és olyan természetes bölcsességgel és intelligenciával beszél életigenlésről, önállóságról, hitről, segítségről és emberségről, ami már önmagában tiszteletet érdemel. Krisztina általános pszichológus és Biblia alapú lelkigondozó. Azt mondja, hogy ha már fizikailag nem tud úgy segíteni másoknak, ahogyan egykor szerette volna, akkor legalább lelkileg szeretne támaszt adni. Az ÉTA Országos Szövetség munkatársának adott interjújában szóba került sok minden az előítéletektől, az akadálymentesítésen át, a család megtartó erejéről, és arról is, miért fontos néha kedvesen, de nagyon határozottan kiállni magunkért.

Hogyan mutatná be magát néhány mondatban azoknak, akik még nem ismerik Önt?

Horváth Krisztina vagyok, 44 éves, mozgásomban korlátozott ember. A Napsugár Integrált Szociális Intézmény révén támogatott lakhatásban élek az öcsémmel együtt. Mindketten 24 órás felügyeletre, ellátásra és segítségre szorulunk. A testvérem súlyosan, halmozottan fogyatékos, ezért önálló életvitelre nem vagyunk képesek.

A szüleink sajnos három évvel ezelőtt meghaltak, így szinte teljesen magunkra maradtunk. Rokoni kötelékként már csak az anyai nagyszüleink maradtak meg számunkra.

Elmesélné, hogyan került kerekesszékbe?

Születésem óta mozgásomban korlátozott vagyok, és ez részben a kezemre is kihat. Az öcsémmel mindketten koraszülöttek voltunk, hat és fél hónapra születtünk. Születésünk után oxigénhiányos állapotba kerültünk, ezért oxigénkezelést kaptunk. Az oxigén túladagolása miatt azonban sérült a mozgatóidegünk, ami később bénuláshoz vezetett. Az öcsém sajnos mentálisan és értelmileg is fogyatékossággal él.

Ön szerint mi az, amit a többségi társadalom gyakran félreért a fogyatékossággal élő emberek életével kapcsolatban?

Köszönöm a kérdést, mert ezt sok helyen fel sem teszik. Gyakran előfordul, hogy ha az emberek meglátnak egy mozgássérült embert, azt gondolják, hogy szellemileg is érintett. Pedig ez egyáltalán nem biztos, hogy így van.

Sokan élünk mozgássérültséggel úgy, hogy közben tanultunk, diplomát szereztünk, dolgozunk. Nekem is két diplomám van, annak ellenére, hogy kerekesszékben élek. Általános pszichológus vagyok és Biblia alapú lelkigondozó.

Nagyon sokat köszönhetek a szüleimnek. Édesanyám hordott iskolába és óvodába, édesapám pedig megteremtette ennek az anyagi feltételeit.

Miért éppen ezt a képzést választotta?

Mindig fontos volt számomra, hogy segíthessek másoknak. A mozgássérültségem miatt azonban gondozóként nem tudnék dolgozni sem szociális otthonban, sem támogatott lakhatásban. Ezért más módját kerestem a segítségnyújtásnak.

Úgy éreztem, ha fizikailag nem tudok segíteni, akkor lelkileg szeretnék támaszt adni az embereknek. Hiszem, hogy a lelki erő nagyon sokat számít. Ha valaki lelkileg jól van, akkor fizikailag is könnyebben küzd meg a nehézségekkel, és többre lehet képes, mint korábban gondolta.

Ön mit tapasztal, az emberek nyitottan fogadják azt a fajta segítséget, amit adni tud?

Sajnos nem mindig. Azt tapasztalom, hogy sokan tartanak a fogyatékosságtól, így a mozgásukban korlátozott emberektől is. Sokan nem mernek hozzám szólni. Inkább elkerülnek, talán azért, mert nem tudják, hogyan viselkedjenek, vagy attól félnek, hogy segíteniük kellene.

Pedig én nyitott ember vagyok. Gyakran mosolygok az utcán, és szívesen köszönök másoknak. Amikor valakivel beszélgetni kezdek, sokszor érzem az illetőn a meglepődést. Mintha csodálkozna azon, hogy értelmesen tudok beszélni és gondolkodni.

Ez azt mutatja, hogy még mindig sok az előítélet. Sokan nem tudják, hogy egy kerekesszékben élő ember is élhet teljes, értékes életet, csak bizonyos dolgokat másképp kell megoldania.

Nekem például nehezebb odaférnem egy ágyhoz vagy egy szekrényhez, és a ruháim elpakolása sem mindig megy önállóan, mert a kezem is érintett. De ez a fizikai állapotomra vonatkozik. Szellemileg teljesen ép vagyok.

Kaposváron, ahol él, mennyire adottak az akadálymentes közlekedés és ügyintézés feltételei?

Szerencsére Kaposváron sokat tesznek az akadálymentesítésért. Úgy látom, a polgármester is odafigyel arra, hogy ez minél jobban működjön. A városban ebből a szempontból elég jó a helyzet: a helyi járatok akadálymentesek, és sok távolsági busz is használható kerekesszékkel.

A nehézséget inkább sokszor az emberi hozzáállás jelenti. Előfordul például, hogy egy buszvezető nem veszi fel az elektromos kerekesszékkel közlekedő utast. Ilyenkor jól látszik, hogy nemcsak a technikai akadálymentesítés fontos, hanem az is, hogy az emberek fejében is rend legyen ezen a téren.

Az ügyintézésről viszont jó tapasztalataim vannak. A szüleim halála után mindent nekem kellett intéznem, és azt tapasztaltam, hogy ha az emberek látják rajtam az igyekezetet, akkor segítenek. Persze a hozzáállás mindkét oldalon fontos. Ha valaki pökhendi vagy lekezelő, arra a másik ember is könnyen hasonlóan reagál.

A fogyatékossággal élő emberekben is lehet elutasítás vagy harag. Van, aki nehezen tudja elfogadni, hogy ő miért lett sérült, míg más egészséges. Minket azonban a szüleink arra neveltek, hogy ne haragudjunk az egészséges emberekre azért, mert ők egészségesek. Inkább tegyünk meg mindent azért, hogy a saját lehetőségeinkhez képest minél önállóbbak legyünk.

Ma már egy laptop és egy okostelefon is rengeteget segít ebben. Ezekkel sok hivatalos ügyet önállóan el tudok intézni.

Van olyan életbölcsesség, amit a saját küzdelmei tanítottak meg Önnek, és amiből más is okulhat?

Ez szintén nagyon jó kérdés, mert az életem során tizenkét műtétem volt. Operálták a lábamat, a csípőmet és több más testrészemet is. Ezek a tapasztalatok megtanítottak a türelemre és az alázatra.

Azt gondolom, ha valaki türelmes és alázatos, sokkal többet elérhet az életben. Persze vannak helyzetek, amikor az embernek határozottan ki kell állnia magáért. Előfordul, hogy valaki azt mondja: „jó, majd megcsinálom”, aztán végül elfelejti. Ilyenkor szükség lehet arra, hogy kedvesen, de kitartóan emlékeztessük a másikat arra, amit megbeszéltünk.

Szerintem azonban nagy különbség van határozottság és erőszakosság között. Nem mindegy, miért vagyunk erősek egy helyzetben. Én inkább kedvesen vagyok határozott: azért állok ki magamért, mert szeretném elérni a célomat, nem pedig azért, hogy megbántsak vagy megsértsek valakit.